Hogyan éljünk egészségesen?

Hogyan éljünk egészségesen?

Ez a reklámcélú hirdetés nap, mint nap megjelenik a tévében, újságokban, de vajon az általuk kínált lehetőségek valóban egészségünket szolgálják? Sokan bíznak a gyógyszerekben, a gyümölcsökben, és a tisztító élelmiszerekben. Szerény véleményem szerint ezek mind fölösleges dolgok.

Lehet sok vélemény megoszlik-e téren is. Gondolatban ha kalandozunk egy kicsit, magunk elé képzeljük, mi is lenne számunkra a megfelelő életmód. Talán a drága gyógyszerek, melyek mellékhatása nem ismert módon hat a szervezetünkre? Vagy épp az Up-Date ételek, melyeket nm engedhetünk meg magunknak ebben a válságos időszakban? Akár, hogy is, a szegény embernek nem való az egészséges életmód? Ezen formája nem. Nem tehetik meg anyagilag.

De vajon van más megoldás? Kalandozzuk egy kicsit a régi időszakban, amikor még nagyjaink éltek, és mondhatni egészségesen, emlékszem mamám nem szedett tisztító gyógyszereket, és nem volt lehetősége Up-Date ételekre sem. Azt hiszem nem is élt volna velük. Gyümölcsöt, zöldségeket ettek, és tény, hogy életükben kevesebbet szerepelt a hús. Ez heti egyszeri alkalmat jelentett. Hét közben és szombaton szervezetükből távozott a méreganyag, vasárnap pedig elfogyasztották, ami számukra elég volt a húsból. Higgyétek el, hogy egész héten fantasztikus ételeket főzött a nagyikám hús nélkül is. Ettük a finom, magunk által termesztett gyümölcsöket, zöldségeket, és egészségesek voltunk. Sajnos ebben a zűrös világban semmi sem elég jó. A gyümölcsök, zöldségek nem a napon teremnek éretlenségük nem épp az egészséghez tartoznak.

De szerény véleményem szerint a reklámozott dolgok sem ahhoz tartoznak. Persze nem ítélem el őket, akik hisznek benne, hisz valamiben jó hinni. Lehet igaz amit mondanak, ha hiszünk valamiben az segít. Kár ez nem segített rajtam. Hiszem, hogy megnyerem az ötös lottót, mégsem lett így. :)

Mikre kellene figyelnünk igazán?

Mikre kellene figyelnünk igazán?

Viccesen fogtam fel minap egy esetet, de aztán elgondolkozva tudatosult bennem a tény. A villamoson utazva, a vezető sms hegyekkel bombázta beszélgetőpartnerét, hogy lehet így odafigyelni a vezetésre ilyen szituációban? Lehet, hogy épp nem nagydolog egy villamos irányítása, de komoly a felelősség. Nem a magunk életével játszunk, hanem az utasokéval. Vajon ha hirtelen vált pirosra a lámpa, vagy történjen bármi, kinek a felelőssége lesz az utasok élete? Bizonyára nem a vezetőé.

Lehet, hogy túldramatizálom a dolgot, de a mai világ arculata is bizonyítja, hogy mindig az ártatlanok halnak meg. Nem kívánatos a vétkes halála sem, de talán sok baleset megelőzhető lenne, ha a vezetők odafigyelnének. Fáradtan ülnek autóba, vagy épp telefonálnak, miközben gyorsan hajtva alig odafigyelve száguldanak céljuk felé. Szerintetek nem így van? Rosszul gondolom a helyzetet? Mert szerény véleményem szerint, nem, és a bűnös hiába bánja meg, amit tett, megbánásával nem hozhatja vissza az elhunytakat. Nem értem, hogy mondjuk ez a vezető munka helyett mért sms-ezett, hiszen gondoljunk bele, ha a szakács főzés közben sms-t küldd. Nevetséges. Magam elé képzelem, ahogy süti a húst, és sms-t ír. :D Vicces kép. De a szakács sms-ezése nem ölhet meg embereket, talán éhessé teszi őket és többet kell várniuk.

Sokkal felelősség teljesebben kellene élnünk. Gondolok a telefonálásra vezetés közben, vagy épp nem ülök fáradtan volán mögé, hogy ne öljek meg másokat, vagy éppen magamat. Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy az ördög nem alszik. Mindig a legváratlanabb helyzetekben következik be az, amit nem gondolnánk soha. Amin nevetünk, hogy ez velünk nem történhet meg, de igen, megtörténhet. Hisz sok figyelmeztető példa van rá. A sok hiábavaló halálesetek száma, ami odafigyeléssel megakadályozható lett volna. Ezért sem kellene a rendőröket hibáztatni, ha épp gyorshajtásért megbüntetnek, vagy épp alkoholos befolyásoltság alatt lévő emberek jogsiját elveszik. Hisz ezek a munkájukat végző emberek éppen a mi testi épségünkre figyelnek. Alaposan végzik munkájukat, és ez példaértékű kell, legyen.

Fogadjuk el, hogy ha némely emberek nem figyelnek oda ránk (gondolok az ittas emberekre), akkor, ezek a rendőrök nem érdemelnek meg némi köszönetet? De igen. Egyszóval, kerüljük a bajt, és ne kockáztassuk mások életét. Talán nem lenne ennyi árván maradt gyerek, vagy szülő, esetleg párok. Ha odafigyelünk magunkra és másokra, csökkenhet a halálesetek száma, ami nem ártana amúgy is zavaros világunknak!!!

Börtönlét!

Börtönlét!

Az ember elé a börtön szó hallatán egy távoli zárt világ tárul. Vajon a rab szó tényleg egy bezárt személy, kinek sanyargatásáról van szó? A rab szó számomra tág fogalom volt, és egy fogvatartott személyt formált meg a szemeim előtt. Ez mit sem változott, még  jómagam tanúságot nem kaptam. Iskolaéveim során osztályommal egy börtönlátogatást tettünk, kicsit féltünk bemenni, hisz egy olyan világba léptünk, mely ismeretlen volt a számunkra. Belépve, megnyílt előttünk börtönvilág. Az igazgató úgy vezetett körbe minket, mintha ajánlotta volna a börtönt, bemutatás helyett. Megmutatta, hogy a rabok dolgozhatnak, könyvtáruk van, vallási oktatásban részesülnek, fizetést kapnak, és persze tanulnak. Mindezt az adófizetők pénzéből. Vajon miért érdemli meg ezt a luxust egy olyan személy, aki nem a jósága miatt került egy ilyen helyre???

Jó kérdés. Ezért szeretnek a bűnözők visszajárni? Hisz meleg ételt kapnak, tisztálkodhatnak, és még ha be is vannak zárva, viszonylag elég jó körülmények közt élnek. Igen, igaz nem láttam a mélyére, és nem tudhatom pontosan milyen a belső világa. Megmondom őszintén nem is akarom megtudni. Tudja meg az, aki okkal kerül oda, mert mondjuk gyerekgyilkos. Az ilyen szerintem megérdemli az igazi börtönéltet. Régi filmekben a rabok nem szerették a börtönt, és úgy hiszem joggal. kenyéren és vízen élve egy kis lyukban, nem lehetett leányálom. Nem szakmával a kezükben jutottak ki, ha egyáltalán túlélték.

Nem vagyok híve a halálbüntetésnek, hisz szerintem Isten joga az élet felett uralkodni. De nem az a méltó büntetés egy pedofilnak, vagy egy gyerekgyilkosnak, ha tanul, és van jövője. Szerintetek ilyen élet mellett lehet bűnt megbánni? Szerintem nem! Nem érdekel ki mit gondol rólam, hogy nem tudhatom a rabok igazi életét. De azt tudom, hogy sok ártatlant öltek meg, és az áldozatok már nem élnek, viszont a gyilkosa éli életét, miután kikerült a börtönből. Igazságtalan ez az egész, de hát manapság mi nem az? Semmi! A jók, az ártatlanok bűnhődnek, míg a vétkesek élik életüket vígan, boldogan. Vajon mi lesz az igazi büntetésük? Ki tudja…

Ne hagyjuk őket egyedül!

Ne hagyjuk őket egyedül!

Szomorú tényként olvastam a napok folyamán, hogy egy tinédzser öngyilkos lett a világ vége híresztelése miatt. Kutakodása a világvégéről halálához vezetett. Szülei kaptak a lánytól néma jeleket, de nem vették komolyan. Vajon miért? Pszichotikusnak vélték lányukat, vagy esetleg csak hisztériának vélték?

A lány, mint olvastam tett arra utaló jeleket, hogy hamarosan véget vet életének. Rengeteg olyan halálesetről tudunk, melyek csak ijesztgetésnek vagy figyelemfelkeltésnek szólnak. Tipikus jele a bezárkózottság, a magány keresése. Öngyilkosságra készülő fiataljaink általában mindig elmondják, mire készülnek. Segítségkiáltásukkal abban bíznak, hogy végre komolyabban veszik őket. De néha ez a segélykiáltás nem úgy sül el, ahogy szeretnénk. Sok estben végzetesnek bizonyul. Mint azt már korábbi cikkem során írtam, sajnos az interneten bármi olyat megtalálunk, amit szeretnénk. Ahogy ez a lány is. Olyan dolgok után kutakodott, aminek semmi jelentősege, és a végén idegileg összeomolva véget vetett életének. Sajnos ez is bizonyíték arra, hogy az emberek nem igazán figyelnek oda egymásra.

Mivel a tinik már nem hisztizhetnek úgy, mint mondjuk 3 éves korukban, így egy sokkal meghatározóbb dologhoz folyamodnak. Szerintetek, ha jobban figyelnénk a környezetünkben élőkre, kevesebb haláleset történne? Talán igen. Nem azt mondom minden megakadályozható, de legalább a környezetünkben élőkért tartozzunk felelősséggel. Milyen érzés lehet azoknak a szülőknek, hisz megmenthették volna lányukat, ha komolyabban veszik őt. Így életük végéig bűntudatban élhetnek. Semmibe vesszük, ha egy idős áll a metrón, vagy épp egy anyuka áll a pici gyerekével. Pedig csak egy kis mozdulat, és nem lelki ismeretfurdalással szállunk le a metróról.

 

Sajnos a pánikbetegek is sokszor gondolnak a halálra. Inkább öngyilkosok lesznek, mintsem továbbéljenek ezzel az állapottal. Elviselhetetlen kínban élni szörnyű dolog, de sokkal szörnyűbb, ha nincs kire támaszkodnunk. Nincs, ki segítsen, ki lelkileg mellettünk álljon. Szerintem nem tartana soká egy kis odafigyelés. A komoly részek pedig maguktól értendő segítséget igényelnek. Ne legyen környezetünkben is egy ilyen haláleset, mint ezé a lányé. Ne hagyjuk őket egyedül, segítsünk rajtuk, mert komolyan gondolnak mindent. Legyenek tinik, vagy épp nem tinik, minden öngyilkosságra készülő komolyan gondolja.

A régi mesék világa

A régi mesék világa

Két kis lányom cseperedése során rengeteg féle mesével találkozom, hiszen a tévében már sok rajzfilmcsatorna van. De vajon tényleg erre van szüksége a mai gyerekeknek? Ma oviba menet a kicsi lányom túlhevülten fickándozott a kezemben, és semmire nem akart jó irányba menni D, eszembe ötlött egy ötlet. Elénekeltem a nagy HOHOHOHORGÁSZT: Végig magameléképzeltem, ahogy fogja a horgászbotját, és lépdesve viszi magával kis gilisztáját. 

Eszembe jutott milyen szép meséket éltem meg régen, és milyen meséket élnek meg a mai gyerekek. A vuk, a Frakk a macskák réme, és sok egyéb mesefilm igazán szórakoztatóvá vált és megtudtam nézni milliószor. Hiányoznak ezek a percek, mert a gyermeki kor önfeledt pillanatai voltak a számomra. De vajon mi a jó a gyereknek? Sajnos a mai mesefilmek világa már nem a gyerekkort adja felénk, hanem a harc, a szerelem, a házasság világát. Szeretek mesélni a lányoknak, történeteket kitalálni, hisz ez is elrepíti őket a képzelet világába. Mint régen minket a gyönyörű mesék, melyek tényleg igazi mesék voltak. Nem voltak rajzilag olyan élethűek mint a mai mesék, de volt bennük fantázia, és ez volt a lényeg. Nem a technika, hanem maga a történet. Frakk a macskák réme nem volt valami technikai zsenialitás mégis a gyerekek kedvence volt. Gondoljuk ezt el a mai mesékről. Megrajzolva lehet már nem is tűnne színesnek, és csodaszépnek.

Sajnálatos tény, hogy  a mai gyerekkor nem értékeli az igazi meséket, és nem olvasnak mesekönyveket. Sokszor megnéztük a Vuk a kis róka mesefilmet, és még felnőttként is milliószor megnézném. Rájöttem, hogy a mai mesékkel a gyerekek nincsenek így. Megnézik egyszer kétszer, de aztán vége. Megunják. Próbáljuk ki, hogy a mai technika által, gondolok itt az internetre, mennyire tetszene nekik a régi mese. Higgyétek el nektek is jól fog esni egy kis régi idő, hisz ezek a mesék azt idézik fel. A régi gyerekkort, ami önfeledtebb volt a mainál. Ne hagyjuk, hogy gyerekeink ne ismerjék a régi szépet. Mutassuk mg nekik, mert maguktól nem jönnekrá. 

Vigyázzunk a Régi mesékre!

Lehet vele élni?

Lehet vele élni?

A válsz mindenkitől, NEM! Sok visszajelzést kaptam, hogy írjak még a pánikról, mint betegségről. Könnyebb annak beszélni a dologról, aki vele élt, mozgott, akivel részt vett a mindennapokban. A pszichiáterek meghallgatják a „problémát” de nm élik át. Miközben egy papírra rajzolgatnak, és azt gondolják, mikor fejezi be végre ez a dilis. Persze tisztelt a kivételnek.

Nem az orvos a lényeg, hanem az önakarat. Mennyire tökéletesítettük el magunkban, hogy lefogjuk, le akarjuk győzni. ezt a betegséget. Ha egyszer a hatalmába kerített minket, akkor bármikor felszínre törhet egy koncerten, utazáskor, ágyban fekve, ülve, bárhogy és bármikor. Előtör az agy legelásottabb zugából, és arra vár mikor támadhat. Sajnos a legrosszabb és legszomorúbb tapasztalatom hogy azt a betegséget, saját magam hergelem. Elképzelem a tüneteit, és érzem a fájdalmat, amit elképzeltem, Ezek szerint tényleg az agy a test kiinduló pontja?!!! A válasz igen. Amikor érzem a túlhevültséget, és a pánik közeledését, szó szerint beijedek. Tudom mi fog következni, vagyis mit fogok bekövetkeztetni. Higgyétek el, nem pszichiáter vagyok, hanem pánikbeteg. A legrosszabb, hogy ez a betegség lappang, mint egy vírus, és hosszabb idő után is felszínre törhet. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a világ legtöbb embere ebben szenved.

 

Sokan úgy gondolják gyógyíthatatlan, de tévednek. Próbáljuk magunkban elültetni, hogy le tudjuk győzni, és ez erősebbé tesz minket. De sajnos ez nem elég, kell egy személy, akivel tudunk róla beszélni, és a segítségünkre tud lenni. Minél előbb segítenünk kell magunkon, mert ha eluralkodik felettünk, akkor győzni fog. Nem fogunk tudni dolgozni, aludni, enni. Miatta alakulnak ki különböző szervi betegségeink, amit ugyancsak az agy irányit. Sajnos mai világunk nagyon stresszes világ. A sok idegeskedés kiváltja a depressziót, ami pedig a pánikot. E betegség tönkreteheti a családunkat, életünket. Minden embernek van akarata. És higgyétek, el lehet irányítani.

Tudom ez nehéz, de tapasztalatból mondom. Erősebb vagyok nála. Felülmúlom hatalmát, és nem fog legyőzni. Ha metrón, villamoson előjön a pánik, ne engedjük, hogy megakadályozza úti célunkat. Maradjunk az általunk hitt veszélyforrásban, és ha nem tágítunk ettől, biztos a győzelem. Amikor rám jött metrón a pánik sosem szálltam le, és sikerült. Ma már elmondhatom, hogy leszállás nélkül ugyanúgy folytathatom úti célomat, és ebben egy csalafinta pánik nem akadályozhat meg. Teremtsünk magunknak egy kikapcsolódási célt, és nem mondom, hogy az orvost hanyagoljuk. Nem vagyok szakember így csak tanácsot adhatok, de helyetettek az orvos sem győzhet. Rajtatok áll. Sok sikert hozzá.!!!!!!!!!!

Életveszélyes 3-as metró?!

Életveszélyes 3-as metró?!

Olvastam egy megdöbbentő és megbotránkoztató cikket egy újságban. Életveszélyes a 3-as metró! Ez volt a cikk címe. Meghökkentem és zavartan olvastam, hogy mindennap életveszélynek vagyunk kitéve, és erről tudomásuk van a szakembereknek. Most igenis leírom amit gondolok, mert szerintem jogomban áll. követelik tőlünk a jegyet és a bérleteket, miközben az életünkkel játszanak. Vajon meddig húzzák még mindezt? Újabb 20 30 évig?

Hisz tudatukban van, hogy a szerelvények rosszak, a vágányok hibásak és szivárgások érzékelhetők. Mindezek ellenére még utasokat szállít a 3-as metró. A minap utazásom alkalmával, döcögve haladtunk,és az alagútban többször is megálltunk. Nagyon meleg volt, alig kaptak az emberek levegőt, hisz amúgy is tolongtak egymás hegyén-hátán. Eszembe ötlött az mi lenne ha most kigyulladna a metró,és itt fulladnánk meg. Hisz tudvalevő dolog, hogy az emberek nem megégnének, hanem megfulladnának, az égő füsttől. De vajon ez a nagyokat érdekli? Bizonyára nem, hisz ők a nyugati kocsijukkal eljutnak a felszínen bárhova, nincsenek kitéve a veszélyeknek. Mit tehetnénk mi kicsi emberek, a legtöbb esetben metróval közlekedünk mindenfelé, hiszen ez a leggyorsabb útvonal a városban. Ezen túl mindennap szorongva lépjek a metróba?, vajon mikor történik valami? A nagyok csak egy súlyos tragédia után fognak valamit tenni?

Nem volt nekik elég a sok figyelmeztető leállás, kigyulladás, ezzel is jelezve a metrók életkorát. Nem csak az utasoknak kell megtenni a kötelességüket a jegy és bérletvásárlással, hanem a nagyoknak is a biztonságos utaztatás megteremtésével. Gyerekek, felnőttek élete van veszélyben nap mint nap. De ez sajnos azokat nem igazan érdekli akiket kellene. Remélem, hogy megtesznek mindent azért, hogy  biztonságban eljussunk ahová szeretnénk, és a lapok ne tragédiákkal legyenek tele. A legrosszabb a tragédiákban, hogy rengeteg megelőzhető lehetne, de nem tesznek ellene semmit. Majd ilyenkor jut eszembe                                                                                     egy kívánság, amit most nem teszek közleménnyé :D.

Miért nem fogadjuk el önmagunkat?

Miért nem fogadjuk el önmagunkat?

A legtöbben nap, mint nap feltesszük ezt a kérdést ön magunknak, tükör előtt állva. Serdülőként gyakran remegve és sírva néztem bele a tükörbe, és elkönyveltem magamban, hogy a világ rút kiskacsája vagyok.

A mai napig, ha belenézek, a tükörbe mindig észreveszek magamon némi kivetnivalót. Azt hiszem ez mindenkinél így van. Gyakran látom, hogy a nők jobban megnézik a másik nőt az utcán, azt nézik, miben lehet jobb, szebb, a másik talán szebb ruhát visel-e, vagy épp tetszetősebb a külseje. Önmagunk elfogadása nem a másikon múlik. Nehéz helyzetben vagyunk a mai világban, hisz a címlapokon szereplőkhöz akarunk mi is hasonlítani. De rá kell, döbbenünk ez sajnos nem lehetséges. Fel kell fedeznünk magunkban valamit, ami tetszik, és amikor úgy érezzük, hogy az önbizalmunk lankad, ezt a kis valamit elő kell venni.

Ne a hibákat keressük magunkban! Az soha nem fog jó eredménnyel zárulni. Ha valaki végigmér minket, az nem biztos, hogy azért van, mert hibát talált bennünk. Irigy emberek mindig voltak, és lesznek is. Változtatni lehet különböző plasztikákkal, de ezek nem a mi valódi énünk. Most remélem, nem gondoljátok, hogy hülyeséggel traktállak titeket, nem áll szándékomban. De emelt fővel kell szembenézni önmagunkkal, hisz elsősorban az a lényeg önmagadat fogadd el. Első lépésed az legyen, csináld, amit szeretsz. Ez szabaddá teszi a gondolataidat, így pozitív gondolatokat tudsz magadévá tenni. Ha megtaláltad azt a pontot, ami tetszik magadban, sugározd a világ felé. Ne szégyelld, ha vékony a lábad, vagy épp duci vagy. Mindenkiben van egy kisugárzás, ami megtetszik valakinek. Ha magadba roskadsz, eléred a depresszió szélét, ami pánikká fog átváltozni. Abból viszont nehéz kilábalni. Én már csak tudom!

Tehát a címre a válasz: „Miért nem fogadjuk el önmagunkat?”, mert nem hiszünk magunkban. Hinnünk kell, hogy szépek vagyunk, bennünk is van egy plusz, ami kell az embereknek. Ez nem önteltség, hanem egy én szeretet, ami kell ahhoz, hogy mások is elfogadjanak és szeressenek.

Elmegyünk mellette!

Elmegyünk mellette!

A minap aláírást gyűjtöttek, hogy a családon belüli erőszak jogilag is büntethető legyen. Elég lenne 50 000 aláírás, de szomorú tény, hogy ezt hetekig kell gyűjteniük, holott a város legforgalmasabb pontjain próbálkoznak. Vajon miért? 

Az emberek élete rohanás, felforgás, és nincs idejük semmire. De vajon arra, sem ami az életben nélkülözhetetlen? Hisz mit tennénk, ha mondjuk a mi gyerekeinkért gyűjtötték ezt az aláírást? Akkor is elmennénk sietve? Hisz sok család retteg attól az embertől, aki az életük része, és nem mernek ellene fellépni, sem az erőszakossága ellen. Sokan a rendőrséget hibáztatják, holott, jogilag az ő kezük is meg van kötve. Nem tudnak tenni semmit csak addig a pontig, amíg megtehetik. Bár tudom, hogy legszívesebben ők is megtennének mindent ezekért a gyermekekért, nőkért. Mindenki borzadva nézi a híreket, ha hallják, hogy egy anya, vagy épp az apa, bántalmaz egy gyermeket, de amikor tehetnénk, mi elenne valamit, sietve távozunk.

Csak egy aláírás az egész, ami megmenthet egy gyermeket, vagy épp megakadályozhat egy újabb bántalmazást. Nem hiszem, hogy egy percen múlik a napi tervünk. Megnyugodtam miután aláírtam ezt a papírt, és remélem, hogy segítettem ezzel azokon a gyermekeken, akik még nem tudnak maguk fellépni az erőszak ellen. Magatehetetlenül kérnek segítséget, és ezt mi felnőttek tudjuk megakadályozni. Igenis bűnhődjenek meg azok, akik megérdemlik, és igenis álljunk meg a gyermekekért egy percre.

Lebegjen a szemünk előtt, hogy a mi gyermekünk is kérhetne ilyen helyzetben segítséget, vagy épp mi gyermekként. Ne siessünk, hogy segíthessünk!!!

Egy - két vers!

Kedves Anyukák!

Egy nagyon kedves ismerősöm engedélyével, az ő verseit felhasználva, engedjétek meg kedves anyukák, hogy Boldog Anyák napját kívánjak nektek!

Édesanyáknak!!!

Anyukám, anyukám,

Mesélj nekem,

Mondd el kérlek

Mit éreztél mikor megszülettem?

Anya ekkor ölébe vett,

S elmondta mit sokszor kellett.

,,Igaz kincs vagy drágaságom,

Te vagy a mindenem ezen a világon.

Mikor megtudtam, hogy gyermekem lesz,

Boldogság töltötte el a szívemet.

Minden percben ara vágytam,

Két karomban tarthassam kisbabámat.

Születésed pillanata

Megérte a fájdalmakat.

Két karomba zártalak,

Könnyeimmel áztattalak.

Éreztem a meleg érzést,

Mely akkor hasított belém.

Tudtam, te leszel a boldogságom,

Te voltál a legszebb álmom.

Piciny kezed mikor fogtam,

Első lépésednél veled voltam.

Veled sírtam, zokogtam,

Veled nevettem, vigadtam.

Első szavad nekem mondtad,

Szeretlek anya, ennyi volt csak.

Számomra e szó volt a minden,

Földi létemhez elengedhetetlen.

Átöleltem anyukámat,

Szeretetünk határtalan.

Éreztem a kötődést,

Mely a születésemtől kezdve

Velünk él.

,,Anyukám, anyukám,

Ugye mindig velem maradsz?

Ekkor édesanyám szeme

Könnybe lábadt.

Édes kicsi gyermekem,

Veled leszek mindig

Ha félsz, ha sírsz

Vagy bármilyen fájdalom ér.

Mi ketten vagyunk a szeretet,

És ezt nem veheti el senki sem.

Örökké velünk marad

Ez a szeretet határtalan

Öleltük egymást szorosan

Ekkor elővettem anyák napi ajándékomat.

Kicsi fényképet szorongattam,

Engem ábrázolt kiskoromban.

Három szó volt rajta csupán,

Szeretlek drága édesanyám.

A többit szavakban elmondom,

Vigyázzanak rád az angyalok.

Ahogy te is vigyáztál rám,

Drága szép édesanyám.

És egy másik melyet egy verses kötetéből választottam melynek főszereplője nem más, mint egy kedves méhecske kinek neve Dorzsi Borzsi

Dorzsi Borzsi Anyák napján

Elérkezett a legszebb ünnep,

Anyák napja köszöntése.

Dorzsi Borzsi óvodája,

Izgalommal nagyon várja.

A gyerekek versekkel is készülnek,

Hogy édesanyjuknak örömet szerezzenek.

Díszítik a kis szobát,

Virágcsokor vázában áll.

Izgul Dorzs Borzsi,

Mi lesz, ha versét elfelejti?

Anyukája kineveti?

Vagy épp feláll és távozik?

Kis méhecske, óvó nénit megkereste.

Sírt a kicsi drága,

Az óvó néni megsajnálta.

Ölbe vette, vigasztalta,

Könnyeit szárítgatta.

Megkérdezte mi a baj?

De szíve mélyén már tudta azt.

-Óvó néni, én úgy izgulok

Elfelejtem, amit tudok.

Az anyukám szomorú lesz,

S nem lesz büszke a méhecskéjére.

-Jaj kis Dorzsi, kicsi Borzsi,

Kis szíved ezt miért hiszi?

Állj anyukád elébe,

S tárd ki szíved feléje.

Szíved tele szeretettel,

Ettől több neki nem kell.

Ha szavaimat megtartod,

Nektek lesz a legszebb anyák napotok!

Elérkezett a délután,

Leültek az anyukák.

Minden apró gyermek,

Édesanyját versel lepte meg!

Dorzs Borzsi szívét-lelkét beleadta,

Édesanyja szemét könny borította.

Verse végén anyukáját megölelte,

Aki büszke volt kis méhecskéjére!

Dorzsi Borzsi és az árván maradt kisleány

Anyák napján a gyerekek,

A nagymamáknak is kedveskednek.

Első verset Dorzsi Borzsi elmondta,

Majd a többiek is szépen sorba.

Volt egy apró kisleány,

Ki mamájánál maradt árván.

Csendben felállt, hullott a könnye,

Háláját nem tudta, hogy kifejezze.

Állt, állt, hosszan, s csendben,

Míg versét oly nehezen elkezdte.

„Drága mamám, szívem nehéz,

Hisz a hálát, amit érzek csak a tiéd.

Felnevelsz és erőt adsz,

Megköszönni mindezt ,hogy is tudjam?

Szeretlek kis nagyikám,

De ez a szó nemcsak úgy hagyja el a szám.

Szívem mélyén szeretet van,

Ezt sugárzom feléd minden pillanatban.

Imádkozom minden percért,

Hogy még nagyon sokáig velem legyél.

Anyák napján drága mamám,

Az Isten éltessen soká!!”

Minden anya sírva fakadt,

Ahogy hallgatták a kis árván maradtat.

Óvó néni felállt, és megtapsolta a kis Elvirát.

Büszke volt minden csemetéjére,

Hisz szívből mondták el kis versikéjüket.

Anyukák, és nagymamák,

Ezen a jeles napon,

Kívánjuk álmotok

Valóra váljon.

Legyen minden napotok

Szép és jó

Vigyázzon lépteitekre

A Mindenható.

Egy nap az egész életért!!!

Egy nap az egész életért!!!

Közeleg egy nagyon csodás, és fontos nap az évben, az anyák napja. Egy nagyon fontos, számomra kedves ismerősöm azt mondta, mikor megkérdeztem mit vesz édesanyjának? Semmit, mert úgysem szeret már.

Megdöbbentem, hisz tudom, hogy az édesanyja példaértékű édesanya, aki hamisítatlanul imádja a gyerekeit. Néha kicsit komorabban viselkedik, de ez a hiba talán elnézhető tőlle. Miután egy kicsit sikerül felocsúdnom a döbbenetből, csak annyit válaszoltam neki: Örülj, míg van édesanyád! Sokan örülnének ha idegesítenék őket, és nem pedig már csak a sírjukra vihetnének megemlékezésül egy kis virágot.

Sok ember pillanatnyi dühében azt kívánja bárcsak más szülőt kapott volna. Az élet néha igazságtalan, de egy anya akkor is anya marad, ha épp nincs munkánk, nem sikerült a dolgozat, elhagyott a szerelmünk, vagy bármi rossz adódik az életünkben. Sajnos sok embernek nélkülöznie kell az anyai szeretetet, mert vagy az élet veszi el tőlük, vagy pedig a sors. Ha harag gyúl a szívünkben, jusson eszünkbe, hogy édesanyánk szeretett szenvedéssel hozott minket világra, virrasztott az ágyunk mellett, amikor betegek voltunk, és fogta a kezünket az első lépésünknél.

Ezek a pillanatok ne akkor jussanak eszünkbe, amikor már nem lehet köztünk, és nem tudjuk elmondani neki, mennyire szeretjük őt. Ne ajándékkal fejezzük ezt ki számara, és ne csak ezen az egy napon, melyet jelöl a naptár. Érezze, hogy mindennap fontos számunkra, és egy forró ölelés mindennapi ajandék a számára. Kívánom legyen boldog minden napjuk a szeretett édesanyáknak, és okozzanak nekik még rengeteg kis bosszúságot nagyon - nagyon sokáig :D !!!

Egy kis köszönet a sok jóért!

Egy kis köszönet a sok jóért!

Sok embernek szólhatna ez a cím, de most csak 3 hivatásról említenék szót. Rengeteg cikket olvashatunk az újságokban, melyek sztárokról, a mindennapokról szolnak. Az újság írók megpróbálják cikkeikkel magukra hívni a figyelmet. De sajnos még egy újságban sem olvastam, olyan emberek hőstetteiről, munkájáról, melyért köszönet jár. Ott vannak a mindennapi életünkben, életüket kockáztatva,és ez fel sem tűnik, hisz már „természetesek” számunkra. Nem tudom tudjátok-e kikről lehet szó.

Rendőrség! Tűzoltóság! Mentők! Mindennap találkozhatunk velük, és sajnos leginkább csak rossz szituációkban. Volt egy alkalom, amikor álltam a zebránál, és a lámpa zöldre váltott. A távolban már hallani lehetett a sziréna hangját, mely gyorsasággal közelítette a zebrát. A mellettem toporzékoló hölgy idegesen várta a zöld jelzést, és szitkozódva vette tudomásul, várnia kell, hisz a mentőnek, mely szirénázva közeledett, elsőbbsége van. A hölgy csak nem „köpködött” a mentőautó után, hogy, miért ilyenkor kell, amikor ő siet erre jönnie.

Elgondolkodtató, hogy ha mondjuk ő feküdt volna abban a mentőben, vajon akkor is szitkozódott volna? Valószínűleg nem! Az emberek nem gondolnak abba bele, hogy az életünk lehet csak épp egy zöld lámpán múlik. Köszönet jár nekik. Ezek a néha nekünk nem tetsző emberek, akik az életüket tették fel hivatásukra, minden percben velünk vannak. Sokszor szitkozódva beszélünk a rendőrökről, pedig nélkülük az életünk egy borzalom lenne, segítik az amúgy is kavarodott életünket, még ha néha úgy érezzük ez teher a számunkra. A tűzoltók bátor hőstette felbecsülhetetlen, számomra példaértékű, amit tesznek értünk, legyen bármilyen kockázatos helyzet is.

Mind a 3 hivatás az életünkről szól, és ezeknek az embereknek a kezében van. Precízen, szorgalmasan végzik munkájukat, és nekünk ezt meg kell becsülni!! Arra kell gondolnunk, hogy nem unalomból vannak éltünkben, hanem miattunk. Az életük, az életünkért!!! Hálás köszönet nekik .Tisztelet mindazért, amit tesznek az emberiségért, és reméljük ez a jövőben is így marad!!!